Van az a pont, amikor már nem keresel programot, hanem csak hagyod, hogy a hely vigyen magával. Na, a Hableány pont ilyen. Nem úgy vonz be, mint egy hangos klub, nem villog, nem akar mindenáron lehengerelni – és pont ezért üt akkorát.
Első alkalommal egy barátom vitt oda. Mondta: „Figyelj, ez nem csak bor, ez élmény.” Mondom, aha, persze. Aztán megérkezünk, leülünk, és az első kortynál tudtam, miről beszél.
A helynek van egy olyan kisugárzása, amit nehéz elmagyarázni. Kívülről letisztult, menő, de nem hivalkodó. Belül pedig… mintha egy modern borászati univerzumba csöppennél. Kifinomult, de közben rohadt laza. Kicsit olyan, mintha a bor lenne az új DJ – csak halkabb és mélyebb.
A borlap? Tele jobbnál jobb Laposa tételekkel – és itt ne valami sznob sommelier-világra gondolj. Itt tényleg megkóstolod Badacsonyt, kortyról kortyra, sztoriról sztorira. Mert minden bornak van egy saját karaktere. Mint a haveroknak: van a lendületes, a nyugodt, a játékos, a karcosabb. És este nyolcra már te is belekerülsz ebbe a beszélgetésbe – csak boros poharakkal.
A legjobb? Hogy ez nem az a hely, ahol csak ülsz egy itallal és nézel ki a fejedből. Itt elkezdesz beszélgetni. Tényleg. Magadról, a nyárról, a csajról, aki nem jött el, meg arról, hogy „figyelj, kéne egy saját szőlő valahol”. Minden asztalnál történik valami. Egy nevetés, egy koccintás, egy bátortalan első randi.
És ott van közben az a balatoni nyárillat, amit semmi mással nem lehet összekeverni.
A Hableány nem akar rád tukmálni semmit. Nem akar több lenni, mint ami. De épp ezért válik valami többré: egy olyan hely, ahol valahogy minden este összeáll. És ezt nem lehet máshol megcsinálni – se Budapesten, se máshol a Balaton körül.
Ott ültem egyik este, egy pohár Kéknyelűvel, a barátom mellett, a háttérben zene szólt, de pont csak annyira, hogy ne nyomja el a beszélgetést. És azt éreztem: ez az a pillanat, amit elteszel télre. Egy este, ami nem akar emlékezetes lenni – és pont ezért az.
